Jakab Réka

Városi gyerek, vidéki szívvel — két keréken

Gyerekkorom nyarai meghatározóak voltak számomra, amiket nagymamámnál, Heves megyében töltöttem. Városi gyerek vagyok, ezt nem tagadom, de a szívem valahogy mindig egy kicsit vidéken maradt. Talán éppen ez a kettősség az, ami igazán gazdagít, és ami azzá tett, aki ma vagyok. Most a XI. kerületben élek, és ha csak tehetem, bringával járok mindenhova. A tömegközlekedést nem annyira kedvelem, de amikor beköszönt a hideg, kénytelen vagyok megbékélni vele. A kerékpározás azonban sokkal többet jelent nekem egyszerű közlekedésnél, és ebben is van némi kettősség: egyrészt ilyenkor gondolom át fejben a napi feladataimat, másrészt ilyenkor tudok a legjobban kikapcsolódni. Zene a fülemben, a város mögöttem, nekem ez a legnagyobb öröm.

Fel a falra, ki a hegyekbe: minél magasabb, annál otthonosabb

Mászom. Falat, sziklát, hogy úgy mondjam, ahol fogást lehet találni, ott engem is meg lehet találni. Gimiben kezdődött, és azóta is tart a réges-régi szerelem, ami nemhogy kopna, inkább egyre mélyül. Van benne valami megnyugtató, a falon minden leegyszerűsödik: csak a következő fogás biztonsága számít, meg én és némi tervezés, gondolkodás, stratégia. Ha éppen nem a falon lógok, akkor jó eséllyel a természetben járok valahol. Sokat kóborolok, túrázom, via ferratázom, és az évek alatt szépen összegyűltek a kilométerek és a szintemelkedések. Az Alpoktól dobban a szívem. Az igazi kedvencekért nem is kell messzire menni, a Svábhegy és a Rókahegy mindig kéznél van, és bármikor visszavárnak. Téli gyerek vagyok, januárban születtem, talán ezért érzem otthon magam északon, ahol hűvös van és tiszta a levegő. Skócia, Svédország, Norvégia – minél szelesebb, hűvösebb és vadabb, annál inkább otthonos.

Forog a korong

Pár éve kezdtem kerámiázni, és kiderült, hogy pont ez hiányzott eddig az életemből. Nem valami magasztos dolog, de mégsem magától értetődően egyszerű tevékenység. Fogod az agyagot, formázod, alakítod, néha pedig egyszerűen összedől az egész, és kezdheted elölről. Aztán jön a szárítás, a mázazás, végül az égetés, ahol a kemence úgyis eldönti, mi lesz a végeredmény. Szeretem, hogy itt nem lehet mindent fejben előre megtervezni, néha hagyni kell, hogy az anyag is beleszóljon. Van benne egy kis türelemre nevelés is, főleg, amikor egy többórás munka az égetőben valami teljesen mássá válik, mint amire számítottál. Pont ettől kapcsol ki: amíg a korongon pörög az anyag, csak arra figyelek. Csapatban csináljuk, nagyjából nyolc-tíz ember, ami mára talán már több is, mint egyszerű hobbitársaság. Mostanra tényleg mindent meg tudunk csinálni, legyen szó tányérról, vázáról, bögréről vagy éppen valami teljesen indokolatlan, de annál szórakoztatóbb tárgyról. A legjobb része talán mégis az, hogy a végén ott van a kezedben valami kézzelfogható, amit te alkottál. Nem tökéletes, néha kicsit ferde, néha egészen más, mint ahogy tervezted – de a tiéd.