Sándor János

A Tesla nem csak egy autó

Az elektronika és a technika mindig is közel állt hozzám. Gyerekként mindent szétszedtem, ami csak a kezembe került, de nem azért, hogy elrontsam, hanem, mert kíváncsi voltam, „mi hajtja“, mi van belül. És ha már szétszedtem, össze is akartam rakni. Azt hiszem, az alkotás öröme az, ami a mai napig hajt. Általános iskola után elektroműszerésznek tanultam, méghozzá egy jó kis rendszerben: akkor egy hét sulit egy hét gyakorlat követett, így nem csak tankönyvből ismertem meg a szakmát, hanem rögtön első kézből, személyes tapasztalatokon keresztül. Az egyik legemlékezetesebb hely, ahol dolgoztam, a Dréher Sörgyárak Zrt. volt. Kívülről az ember csak egy hatalmas sörüzemet lát, pedig egy ilyen üzem mögött meglehetősen nagy és összetett energetikai rendszer működik, engem pedig pont ez fogott meg benne. Hat évet töltöttem ott, és rengeteget tanultam. Szakmai pályafutásom másik meghatározó állomása a japán Sony gyár volt, ahol 14 éven keresztül dolgoztam üzemeltetési és biztonsági vezetőként. Ez az időszak nemcsak szakmailag adott rengeteget, hanem a gondolkodásmódomat is alapvetően formálta. Itt ismerkedtem meg a japán vállalatirányítás olyan meghatározó módszereivel és alapelveivel, mint az 5S, a Lean és a Kaizen. Ezek közül különösen a Kaizen, vagyis a folyamatos fejlesztés és jobbítás szemlélete áll hozzám közel. Megtanultam, hogy a fejlődés nem feltétlenül a nagy változtatásokban rejlik, hanem sokszor az apró, következetes lépésekben, a folyamatok állandó felülvizsgálatában és abban, hogy mindig keressük, mit és hogyan lehetne jobban csinálni. Ez a szemlélet a mai napig meghatározza a gondolkodásomat, a munkához való hozzáállásomat és a vezetői döntéseimet is. Nagy tisztelője vagyok Nikola Tesla munkásságának, megvallom, főleg a végtelen kísérletező kedve az, ami imponál nekem. A magam szerény módján én is igyekszem a nyomában járni: van egy kis műhelyem, ahol néha kipróbálok ezt-azt az elektronika terén, és persze bízom benne, hogy a végén nem ég le a ház.

Sok apró csoda határozza meg az életem

Aszódi születésű vagyok, és negyvennyolc évig éltem is ott. Ma már három éve Pátyon élek a menyasszonyommal és három gyermekével. Nekem két csodálatos gyerekem van: egy 22 éves lányom és egy 25 éves fiam. Ők egyébként pontosan egy napon születtek, kereken három év eltéréssel, mindketten augusztus 15-én. Így nálunk egy szülinapi torta bőven elég. Csodálatos gyerekkorom volt. Akkoriban még nem voltak digitális kütyük, úgyhogy sokat sportoltam, és rengeteg minden érdekelt. Pingpongoztam, frizbiztem, ez utóbbiban egy MTA-csapatban még aranyérmet is szereztem. Íjászkodtam, amit nagyon szerettem, és mostanában egyre többször gondolok arra, hogy jó lenne újra elővenni az íjat, és visszatérni ehhez a sporthoz. Fociztam is: az aszódi ificsapatban kapus voltam. A sport nagyon sokat adott nekem, és a mai napig hálás vagyok érte. Nem is feltétlenül az eredmények miatt, – bár az érmeket szépen el lehet tenni egy fiókba, – hanem azért, amit közben megtanul az ember. Hogyha valami nem megy elsőre, nem feladni kell, hanem újra nekiállni. Hogy a csapatért néha jobban hajt az ember, mint saját magáért. És hogy a kudarc nem a vég, csak egy állomás az úton. Azt hiszem, ezt a fajta kitartást a pályán szívtam magamba, és azóta is elkísér, bármihez is fogok.

Ne féljetek!

Hívő ember vagyok, és a hit végigkíséri, meghatározza az életemet. Ha egyetlen mottót kellene választanom, az II. János Pál pápa híres mondata lenne: „Ne féljetek!“ Hiszek abban, hogy minden, ami leblokkol bennünket, valahol a félelemből táplálkozik. Amikor valami rossz történik, nem is maga a baj a legnehezebb, hanem az aggodalom az, ami igazán megbénít. Tanácstag vagyok az Aszódi Szentháromság Katolikus Közösségben, és az Aszódi Szentháromság alapítvány kuratóriumának az elnöke. Van Aszódon egy kis templomunk, aminek éppen most újítjuk fel a templomtornyát – jelenleg zajlik a csere. Kicsi, de nagyon összetartó közösség ez. Karácsonykor és húsvétkor mindig igyekszem lejutni a templomba. Nekem a hit nem a nehéz pillanatok mentőöve, hanem a hétköznapok alapja. Nem akkor fordulok felé, amikor baj van, hanem ott van akkor is, amikor minden rendben megy – ad egy mércét, ami szerint érdemes dönteni, és egy biztos pontot, ahonnan rá merek nézni a saját hibáimra is. Megtanultam, hogy nem mindent nekem kell megoldanom, és hogy van, amit egyszerűen rá lehet bízni valami nálam nagyobbra. Ettől nem lettem tétlen – épp ellenkezőleg: éppen ez ad erőt ahhoz, hogy nekiálljak a dolgoknak, és ne hátráljak meg, ha nehéz.