Tóth Attila

Retro múzeum a padláson: időkapszula családi hagyatékból

Van egy kicsi, de annál izgalmasabb korszakos tárgyi gyűjteményem, amely családi hagyatékból maradt rám. Mindig is élénken érdekelt a múlt és a technológiai hagyományok megőrzése, ez a válogatás pedig csupa olyan tárgyból áll, amit a fiatalabb generációk tagjai ma már elképzelni sem tudnak, vagy legfeljebb csak filmekben láthattak. A padlásom egy igazi időkapszulát rejt. A teljesség igénye nélkül kincseim között található egy klasszikusnak számító Erika írógép, egy régi szalagos-tárcsás magnó, egy legendás ZX Spectrum számítógép, de a gyűjtemény része egy ikonikus, piros tekerőgombos fekete-fehér Junoszt tv, sőt még egy „új” szovjet gyártmányú női elektromos borotva, valamint egy működő XIX. sz-i fali ingaóra is. Jelenleg ezeket a retró ritkaságokat még az eredeti csomagolásukban tárolom, hogy megóvjam állapotukat. De terveim közt szerepel, hogy a „padlásmúzeumban” egyszer majd méltó helyet kapnak ezek a tárgyak, és szép vitrinekben kerül kiállításra az összes.
Szeretném majd egyben látni ezt a technikatörténeti gyűjteményt, megőrizni az utókor számára és a látogatóimnak is megmutatni, honnan is indultak a mai, modern eszközeink. És persze az is üzenetértékű, hogy régen az emberek úgy alkottak meg tárgyakat, hogy egy életre szóljanak.

Kísérletezés a kertben: ahol a szív és a fantázia diktál

Van egy saját kis zöld menedékem, ahol a hétköznapok rohanása után végre teljesen kikapcsolhatok. Számomra az általános hobbikertészkedés, a fűnyírás és a növények gondozása jelenti az igazi feltöltődést, de a dologhoz teljesen egyedi módon állok hozzá. Nem olvasok szakkönyveket, és semmilyen merev módszertant vagy szigorú szabályt sem követek a kertben. Amikor metszőollót fogok, vagy beindítom a fűnyírót, egyszerűen csak a szívemre és a fantáziámra hagyatkozom. Mindig azt teszem, amiről az adott pillanatban úgy gondolom és érzem, hogy jó lehet a növényeknek. Ez a fajta kísérletezés az igazi szabadságot ad számomra. A legnagyobb örömöt mégis az jelenti, amikor a nap végén megállok, végignézek a kerten, és egyszerűen csak jóleső érzéssel nézem a kezem munkáját. Látni, ahogy a gondoskodás hatására a természet szépül és élettel telik meg körülöttem, maga a jutalom.

A határfeszegetés a legjobb önigazolás

A sport mindig is az életem része volt, még ha nem is profi szinten űztem. Számomra a mozgás elsősorban nem a mások elleni küzdelemről vagy versenyzésről, hanem a saját határaim feszegetéséről szól. A legnagyobb személyes büszkeségeim egyértelműen a nyílt vízi úszásaim. Kétszer teljesítettem a klasszikus Balaton-átúszást a Révfülöp és Balatonboglár közötti 5,2 kilométeres távon. Aki próbálta, tudja, milyen érzés: valahol a 3 kilométeres bolya környékén jön el az a pont, amikor az ember úgy érzi, a túlsó part már soha nem lesz közelebb, és egyszerűen képtelenség befejezni. De a mentális holtponton átlendülve a végén mégis megcsinálja az ember. Amikor beértem a célba, nem a helyezés számított: azt akartam bizonyítani magamnak, hogy képes vagyok rá. Az pedig, hogy mindez sikerült, minden fáradtságot megért.