László Sándor

Ízirájder öcsém, ízirájder!

35 éve egyfolytában nyeregben vagyok. Az első motorom egy Babetta volt – aki ismerte annak idején, tudja, milyen érzés átélni vele az első köröket. Onnan indultam, és azóta eltelt 35 év – ez idő alatt szinte a világ összes motorja megfordult a kezem alatt. Volt köztük túramotor, sportos jószág, robogó, kicsi és nagy, régi és új. A túramotorok közül a Honda VFR 750 volt a legkomolyabb darab, amit valaha vezettem – ennek a motornak a hangját és a futását még ma is fel tudom idézni. Az igazság viszont az, hogy szívem szerint inkább nagyrobogós vagyok. Bevallom, nem szoktam sokáig egy motoron maradni: adom-veszem őket, és általában legfeljebb egy évet bírnak ki alattam – ahogy motoros nyelven mondani szokás, kimotorozom őket. Aztán jöhet a következő, mert kell az új élmény, kell a frissesség. Télen-nyáron motorral járok dolgozni – sár, eső, hideg, kánikula nem számít. Imádom az érzést, ahogy a motor megindul alattam, imádom a hangjukat, és imádom a kihívásokat is: a városi forgalom lüktetését, a sávok közötti araszolást, az országút szabadságát, a kanyarok és az irányváltások végtelen játékát. Számomra a motor nem közlekedési eszköz, hanem életérzés.

Két dolog tud igazán „felvillanyozni”: egy makacs áramköri probléma és a gyerekeim nevetése

Imádom a munkám, és imádom a gyerekeimet – őszintén szólva úgy is mondhatnám, hogy ezeknek élek. Sokan tudják rólam, hogy kétszer házasodtam, és mindkét kapcsolatból született egy-egy gyermekem: a nagylányom már 13 éves, a kisfiam, Zsombor pedig még csak egy. Lassan 25 éve vagyok villanyszerelő. Ennyi idő alatt szinte mindent láttam már, és szinte mindenhol megfordultam – dolgoztam az ELMŰ-nél, az Ablonnál és a CD Hungary-nél is. Az évek során kialakult bennem egy különleges képesség: nagyon könnyen megtalálom a hibákat. Nem is tudom pontosan, honnan jön ez, de néha tényleg úgy érzem magam, mint egy szakmai Uri Geller – egyszerűen megérzem, hol a baj, hol lehet az elakadás. Azt hiszem, ez azért van, mert rendszerben gondolkodom. Logikusan, lépésről lépésre végigveszem, mi lehet a probléma – és egyszer csak: bumm, ott a megoldás.

Igazi dunai horgász vagyok

Nem vagyok egy nagy ho-ho-ho-horgász, de kimondottan szeretek pecázni. Már gyerekkoromban is kijártam a partra, de az élet közbeszólt: jött a szakma, a felnőtt élet, a rohanás, és évekig nem volt időm rá. Három éve azonban gondoltam egy nagyot, és újra letettem a horgászvizsgát – ami olyan volt, mintha csak hazaérkeztem volna. Hetente egyszer-kétszer leruccanok a szigethalmi ághoz, ahol leginkább fenekező módszerrel horgászom, etetőanyaggal és kukoricával vagy csontival – a pontyok, kárászok és a különböző keszegek is ezt kedvelik a legjobban. A horgászatban nem is annyira a fogás a lényeg számomra, hanem az a lelki állapot, amibe a víz mellett kerül az ember. Csend van, csak a folyó hangja hallatszik, és minden megáll egy pillanatra – sem a munka, sem a telefon, sem semmi nem ér el. Otthon egyébként csak én eszem a fogást, a család nem egy nagy halrajongó – úgyhogy a zsákmány java része az én tányéromon köt ki. De engem ez egyáltalán nem zavar: ami a parton történik velem, az önmagában is megéri.