Diós Csaba

Amikor kinyílt a szemem

Hamarosan hatvanéves leszek, és ha visszatekintek, rájövök, hogy olyan helyeken is jártam fiatalon, ahová ma már senki sem juthat el. NDK, Csehszlovákia – ezek az országok ma már nem találhatók a térképeken. Aki most kezd el utazni, soha nem fogja látni, amit én láttam. Húszéves voltam, amikor igazán kinyílt a szemem az utazásra. Nemcsak az országokat ismertem meg, de azok politikai és gazdasági berendezkedését is. És persze egészen különleges embereket is. Mondok egy példát: egy hétre elutaztam Lengyelországba, és egy hónapig maradtam. Akkor még nem értettem, hogy lehet az, hogy volt olyan lengyel ismerősöm, akit, mint „megbízhatatlan elemet” internáltak 1981-ben, amikor december 13-án Jaruzelski kihirdette a hadiállapotot, és több ezer Solidarność-aktivistát elkülönítő táborba küldtek. Fel sem tudtam fogni, hogy tehet ilyet a politika, de mára megértettem. Erre mondják, azt hiszem, hogy utólag lesz bölcs az ember.

Tíz nap a Zemplénben

A kék túrával kezdődött el a belföldi kalandozásom. A legemlékezetesebb túrám talán az volt, amikor tíz napot mentem egyvégtében, Hollóházától indulva – szállásról szállásra. A Zemplén szegény vidék, de csodálatos emberek élnek ott. Hajnalban indultunk, – mert akkoriban 40 fokos melegek voltak,- hogy még a nagy hőség előtt beérjünk a célállomáshoz. Maradandó élményem az ott élők önzetlenségével és emberiességével kapcsolatosan, hogy egy alkalommal megszólítottunk egy idős nénit. Éppen a kertjében kapálgatott, és megkérdeztük, van-e valahol bolt vagy kocsma a közelben. Azt mondta, egyik sincs, majd visszakérdezett: miért, mit szerettünk volna? Mondtuk, hogy ittunk volna egy kávét. „Jöjjenek be, főzök maguknak” – és bevitt, kávét főzött, elbeszélgettünk. Gyönyörű, romlatlan és mélyen megindító pillanat volt. Olyan, amiből többet tanulhattam az országunkról, mint száz útikönyvből. Az a tíz nap az egyik legmeghatározóbb élménye az életemnek. Egy igazi hazai és ízig-vérig magyar El Camino.

Eszperantó öt nap alatt

Középiskoláskoromban a már azóta rég megszűnt Füles újságban volt egy keresztrejtvény, amellyel egy eszperantó tanfolyamot lehetett nyerni. Beküldtem – persze nem nyertem –, de kaptam egy levelet, hogy van egy ötnapos szuperintenzív lehetőség, ha valaki esetleg jelentkezik. Én pedig jelentkeztem, és tényleg öt nap volt, és tényleg nagyon intenzív. Rendesen bele is fáradtam. Viszont az alapokat jól megtanították, egy előre kidolgozott technikával. A tanulás annyira igénybe vett, hogy utána egy hónapig nem is akartam semmivel foglalkozni. Aztán elővettem egy eszperantóul írt képregényt, aminek a történetét már ismertem – az Egri Csillagokat –, és megpróbáltam úgy olvasni, hogy ne fordítsam le magamnak, hanem rögtön értsem. Kicsit nehezen ment, de ment. A második képregény már simán ment – és akkor éreztem, hogy az agyam átállt. Utána már csak használni kellett a nyelvet: társaságban, fiatalok között. Az utóbbi években kicsit hanyagoltam, de még mindig az enyém. Ezt a tudást senki sem veheti már el tőlem.