Rácz Janka

Inkább egy jó Smørrebrød, mint egy juicy burger

Amíg Dániát csodálatos helynek tartottam, addig Amerika nem „jött be”, – pedig sokat voltam kint. Az előbbiben mondjuk sokáig nem értettem, hogyan lehet mínusz tíz fokban biciklizni, de nagyon tetszett az északi nyugalom és a békés, nyugodt skandináv élet, amit Erasmusos diákként tapasztaltam. Amerika azonban akkor is távol áll tőlem, ha San Franciscot emberléptékűnek és élhetőnek, sőt egészen európai hangulatú városnak láttam. Florida azonban annak ellenére nem ragadott magával, hogy ott él a családom egy része, egészen pontosan az édesanyám és a testvérem. Most, hogy beszélünk róla, úgy érzem, talán az európaiságom, vagy ha úgy tetszik a magyarságom miatt tetszett Dánia és tetszett kevésbé West Palm Beach. Persze mindez csak a felszín, a mélyben mindig megmarad az őrlődés: az óceán part és közeli családtagok, vagy a Budai hegység „ölelő szeretete”. Azt hiszem, ahogy az életben minden, ez sem teljesen fekete vagy fehér.

Nyomozás a munkám

Amíg Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Jane Marple vagy Jules Maigret gyilkosságok után nyomoztak, addig én a hibás tételsorokat és elírt számokat keresem. Szeretem, ha minden stimmel az excel táblákban, „összeérnek” a számok, rendben vannak a képletek. Kutató és analitikus a munkám, ami azt jelenti, hogy nem elég a számokat látnom, a cégcsoport teljes működését is értenem kell, hogy tudjam és értsem mi van mögöttük. Nem tévedhetünk a bérlőkkel való elszámolásban vagy a kimutatásokban. Fontos, mi hova kerül, mi jogos és mi nem, mi volt a megállapodás eredeti szándéka, mit tartalmaz a szerződés. Ehhez azonban a hivatalos megállapodásokat ugyanúgy kell ismernem, mint azt, hogy miként és mennyiért szolgáltatunk. Egy nulla félregépelése ugyanakkora galibát tud okozni a munkámban, mint egy rosszul értelmezett bekezdés a megállapodásban. Igaz, hogy bőven van „favágás” a napi feladatokban, de így is megtalálom benne a szépséget, amiben leginkább az segít, hogy egy gondolkodó, támogató és szuper csapatban végezhetem a munkám.

Hegynek fel, hegynek le

Gyerekkoromtól futok, általános iskolában egyesületben atletizáltam. A terepfutás pedig a kisfiam születése után jött. Szinte adta magát a környezet erre, ugyanis Solymáron élünk a férjemmel, ami azt jelenti, hogy a háborítatlan természet tényleg csak „egy sarokra” van a házunktól. Érdekes módon nem csak én voltam az egyetlen anyuka, akinek ez az eszébe jutott. Mára a futóbabakocsit hátra hagyva, barátságokká alakultak ezek a kapcsolatok. Mennyit futok? Valójában mindegy, csak futás legyen. 5-10 km meg sem kottyan, de szívesen lefutok 50 kilométert is egyben. Eddigi leghosszabb futásom 75 km volt, ami annyi, mintha Budapestről szó szerint árkon-bokron, dombokon és réteken át lefutna valaki majdnem Veszprémig. Nem kevés. Autóval sem.