Orosz Zsolt

Egyszer majd világkörüli útra kelek

Ma reggel alaposan összetörtem magam a Lánchídnál a Váralagútban. Persze, lehetett volna több eszem is, de nem szeretem, ha vannak előttem (hajt a versenyszellem). Mindenképpen meg akartam előzni egy másik biciklist és összeakadt a kormányunk. Elég nagyot pereceltünk, de szerencsére az ijedtségen túl egyikünknek sem lett komolyabb baja.
Azt hiszem ennyiből is kiderül, hogy milyen sportot kedvelek a legjobban. Mást sportágakkal is próbálkoztam, de végül a kerékpározás fogott meg a legjobban. Ez az, ami igazán kikapcsol és jó is vagyok benne. Van egy tracking biciklim, amit úgy kell elképzelni, mint egy mountain bike és egy országúti kerékpár keveréke. Ugyanaz a kormányszerkezete, mint az előbbinek, csak vékonyabbak a kerekei, így gyorsabban lehet vele haladni. Az enyém ráadásul „pakolható”, – azaz van hely oldaltáskáknak, – így akár hosszabb utakra is el lehet vele menni.
Nagy álmom, hogy egyszer egy igazán hosszú, akár sok ezer kilométeres külföldi túrára megyek, ahol aztán majd kedvemre hódolhatok a drótszamárhajtásnak. (szerk.: drótszamár = kerékpár)

Túrabakancs és borospohár

Nagyon szeretem a Tanúhegyek teljesítménytúrát a Balatonnál. Fantasztikus kilátásban lehet gyönyörködni a Tapolcai-medence talán legszebb hegyeiről, meg lehet mászni a Badacsonyt, a Tóti-hegyet, a Kopasz-hegyet, a Csobáncot és a Szent György-hegyet. Ugyanakkor számtalan kulturális, történelmi és geológiai érdekességet is megcsodálhatsz. Közülük a legfontosabbak: a salföldi pálos kolostorrom, a Sabar-hegyi templomrom, a csobánci várrom és persze a Szent György-hegy bazaltorgonái. Természetesen levezetésképpen borozni is lehet a vidék legjobb borászataiban, és ami számomra nagyon fontos, hogy a túrát a barátaimmal közösen tesszük meg, így a rohanó világban végre együtt lehetünk és van lehetőség tartalmas beszélgetésekre az aktív kikapcsolódás közben.
Végül pedig nem csak a látvány és az élmény számít, hanem a szintidő is. Akik teljesítik a távot szintidőn belül, azok oklevelet és kitűzőt kapnak, épp úgy, ahogy azt gyerekkoromban.

Egy utca, egy család, sok évtized

Kevesen mondhatják el ezt magukról, hogy szinte az egész életüket egyetlen utcában élik le. Én köztük vagyok. Pestújhely családiházas-övezetében születtem, ott éltem a szüleimmel, testvéremmel és általános iskolába is oda jártam. Szerencsére a legjobb barátaim is ott laknak, sőt, még a bátyám sem költözött messzire. A szüleim háza a 47-es, a miénk az 53-as, a bátyámé pedig – érdekes módon – ugyancsak az 53-as.
Egyszer majdnem elköltöztem. Az volt a tervem, hogy a hegyvidéken, egy nyugodt, természethez közeli részen éljek a családommal. Vettünk is egy telket a harmadik kerületben, de aztán annyira megváltoztak az építőipari alapanyagok és munkadíjak árai, hogy nem lett semmi az építkezésből. Szóval, egyelőre maradtunk abban az utcában, ahol felnőttem. Amit  egyáltalán nem bánok, mert nekem a családom mindennél fontosabb.