Bognár Miklós

Két kerékről két jegyre

Évekig motoron jártuk egy baráti társasággal a környező országokat és a Balkánt – én egy Kawasaki Versys 1000-es nyergében ülve. Még Albániáig is eljutottunk. 2-3 közös túrát szerveztünk nyaranta, több ezer kilométert csapatostul levezetve. Eleinte a feleségeink is velünk tartottak, azonban egy idő után a motoros utak „komfortja” – vagy inkább annak hiánya miatt (se hajszárító, se hajvasaló 🙂) – ők szépen lassan elmaradoztak. Talán nem annyira bánom, hisz mostanra én is egy kicsit kényelmesebb lettem. Ma már engem is jobban vonz a pár órányi repülőútra lévő országok, városok felfedezése – a párommal, kényelmesen, mégis kalandvágyóan.

Diplomácia a kutyaudvarban

Gyömrőn élek a feleségemmel egy kertesházban, amit két kutya tesz igazán otthonossá – és néha kiszámíthatatlanná. Az egyikük egy 1,5 kilós csivava, amelyik szentül meg van győződve arról, hogy komoly házőrző, a másik egy édesapámtól örökölt keverék, amelyik sokkal higgadtabban szemléli a világot. A kettőjük kapcsolata olyan, mint egy gyerekkori régi barátság: nincs őrült romantika, de megvan az alapokat biztosító, némi távolságtartással vegyes nyugalom és béke. Előző házasságomból van egy 24 éves lányom is, aki már a saját életét építi a párjával. Jó érzés látni, hogy önálló, erős és boldog fiatal nő lett belőle. Nekünk pedig maradtak a csendesebb, de tartalmasabb hétköznapok a feleségemmel, ahol újra megtanuljuk kettesben élvezni az életet (persze a két négylábú társaságában).

Horgászidő = énidő

A kikapcsolódás egy másik módja nálam a horgászat – még ha a sok elfoglaltság miatt már annak is örülök, ha évente párszor összejön. Olyankor leginkább bojlizni szoktam, nagy pontyokra megyek – meg persze arra, amit éppen sikerül kifogni. A nagyobb halakat már a méretük miatt sok helyen vissza kell engedni, így többnyire csak az élmény marad meg, ritkán hozok haza egy-egy példányt.
Mostanra azonban egy új álom körvonalazódik ezzel kapcsolatosan, a feleségemmel olyan helyet keresünk, ahol a horgászat valódi része lehet a mindennapjainknak. Egy Tisza-holtági kis házat képzelünk el, amelynek a végében ott áll majd a saját stégem. Egyelőre még csak nézelődünk, de biztos vagyok benne, hogy ha megtaláljuk a „mi kis helyünket”, az hatalmas örömet és nyugalmat ad majd.