Hrepka Tibor

Jobban ismerem a Parlament épületét, mint a politikusok

Úgy hozta az élet, hogy egy teljes éven át a Parlament épületében dolgoztam. Nem politikusként, nem hivatalnokként, hanem azért, mert az akkori munkaadóm elnyerte az Országház légtechnikai karbantartását, ami azt jelentette, hogy keresztül-kasul bejárhattam az épület minden zegét-zugát – a díszes termeket éppúgy, mint a rejtett folyosókat. Kevesen tudják, de valaha egészen különös módon hűtötték a Parlamentet: hatalmas jégtömböket vágtak fel, és a Duna felőli járaton tolták be az épületbe. Bár ez a módszer ma már a múlté, az alagútrendszer mindmáig lélegzetelállító. Nekem pedig megadatott, hogy újra és újra lássam. Szerettem a munkámat. Nemcsak azért, mert felelősséggel járt – hiszen alvállalkozókat kellett koordinálnom, beszerzéseket intéznem, és figyelni arra, hogy minden a helyén legyen –, hanem mert igazi élmény volt egy ilyen különleges helyszínen dolgozni. És persze voltak apró, hétköznapi örömök is: például az étterem. A Parlament menzáján kiváló konyhát vittek, méghozzá olyan árakon, amik sok mindent elmondanak a politika sajátos világáról. És ha már az ételeknél tartunk, az is külön ízt adott a mindennapjaimnak, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akiket mások csak a tévéképernyőről vagy az újságok hasábjairól ismernek. Nekem meg ott ültek mellettem a sorban, ugyanabból a levesből kanalazva.

A hobbim? A gyerekeim

Mindig mosolyognom kell, amikor szóba kerül, hogy kinek mi a hobbija. Van, aki fut, más festeni jár, megint más kerékpározik vagy utazik. Nekem is van hobbim – talán nem hangzik olyan különlegesnek, mint a többieké, de számomra mégis ez adja a legtöbb örömet és boldogságot. Az én hobbim ugyanis a gyerekeimmel való közös időtöltés. Amikor elváltam, tudatosan úgy alakítottam az életem, hogy minden nap a munkából egyenesen hozzájuk siessek. Fontos volt számomra, hogy a délutánjaimat velük töltsem, hogy érezzék, nem csupán a hétvégekre vagy az ünnepekre tartoznak hozzám, hanem a mindennapjaim részei. Így lett természetes az, hogy a munkanapjaim után nem kávéházba vagy edzőterembe mentem, hanem a gyerekeimhez. Nem mondom, hogy mindig könnyű volt. A fiúval például a tanulás igazi kihívást jelentett: olykor szinte közelharcot kellett vívnunk, hogy leüljön a könyvek mellé. Persze nem csak tanultunk. Sokszor kirándultunk, vagy éppen pecabotot ragadtunk, és türelmesen vártuk, hogy megmozduljon a víztükör. Így alakult ki az én „hobbim”. Mert minden gyermekeimmel töltött óra egy ajándék, és minden közös emlék olyan kincs, amit semmilyen sport vagy gyűjtemény sem pótolhat.

Életem állomásai

Borsodban születtem, Miskolcon, de gyermekkoromban Tarcal hegyalján éltem a szüleimmel. Ott is jártam általános iskolába, majd Miskolcon folytattam tanulmányaimat egy gépgyártás-technológiai középiskolában. 1982-ben egy falubeli barátom vetette fel: „Menjünk fel Pestre, próbáljunk szerencsét.” Hallgattam rá, és hamarosan Budapesten találtam magam. Elhelyezkedtem a BNV (Budapesti Nemzetközi Vásár) bejáratánál nyílt szállodában, ahol recepciósként dolgoztam. 26 éven át ott voltam, de idővel rájöttem, hogy ez az életforma nem nekem való: nem volt karácsony, húsvét, hétvége vagy születésnap. Ettől a ponttól kezdve az egész életem az üzemeltetés köré szerveződött. A KIPSZER-nél helyezkedtem el, ahol laktanyák és katonai objektumok ellátásában, üzemeltetésében vettem részt, ami egy zárt és különös közeg volt, de számomra végtelenül izgalmasnak bizonyult. Itt tanultam meg igazán, mit jelent a fegyelem, a rendszer és a precizitás. 2010-ben a Sportkórházba kerültem, ahol üzemeltetési vezetőként dolgoztam, majd 2015-ben a KNBSZ-hez (Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat) csatlakoztam, amit szintén nagyon szerettem. Volt még néhány fordulatos állomás az életemben, de mind ugyanarról szólt, mint a mostani munkám is: hogy határidőre minden feladat készen legyen, minden flottul és hibátlanul működjön a kezem alatt.