Bajor Vivien

Erős nők határozták meg az életem

Erős és összetartó családból származom. Az életemet és a karrieremet határozott, tudatos, szorgalmas és tehetséges nők határozták meg – az édesanyám, a nagyanyám, és Dr. Takács Ildikó, akit egy egész korosztály Demján Sándor jobbkezeként ismert. Kereskedő családból jövök, amire mindig is büszke voltam. A nyolcvanas években kis gyermekként ott álltam a „maszek” szüleimmel a Garay téri piacon, pulóvereket árultunk a lengyel turistáknak, és ebből nőtte ki magát minden, ami utána következett: a szüleim elkezdtek nemzetközi divatmárkákat behozni Magyarországra, miközben én a közgazdasági szakközépbe jártam. Édesanyám mindeközben felépített egy tizenhat üzletből és több ezer négyzetméterből álló hálózatot Magyarországon, ahol közel kétszáz ember dolgozott. De vissza Ildikóhoz, mert az ő története külön fejezet. 1999 szeptemberében, a Westend nyitása előtt kerültem hozzá – a nagyanyám testvérének köszönhetően, aki a Skála kereskedelmi vezetője volt. Az utcáról ugyanis nem lehetett csak úgy bekerülni. Ahogyan „A Főnök” Demjánhoz sem lehetett csak úgy bekopogtatni, aki már az első találkozásunkon egyértelművé tette a játékszabályokat: „Kislány, idáig tartott a protekció – innentől csak önmagára számíthat. Ha nem teljesít, nem érdekel, hogy kicsoda a nagybátyja – el fogunk búcsúzni egymástól.” Így kerültem az ingatlanfejlesztésbe, és ezt a mondatot fejben tartva igyekszem helytállni még ma is nap mint nap.

Édesanyám tűsarkúban rohant utánam a sípályán

Három éves voltam, amikor először került sícipő a lábamra. Kékestetőn, egy téli napon a szüleim egyszerűen ráállítottak a lécekre – és elindultam lefelé a lejtőn. Akkor még senki sem síelt a családban, az anyám is tűsarkúban szaladt utánam a hóban. De ezzel valami más is elindult: az egész családom beiratkozott síoktatásra. Apjok Ildikónál tanultam, az edzések egy részét pedig Ausztriában tartottuk – itthon ugyanis nemigen akadtak megfelelő pályák. A befektetett munka pedig meghozta gyümölcsét: válogatott síelő lettem, és olyan edzőtársaim voltak, mint Bónis Attila vagy Kovács Móni. Én azt gondoltam, hogy kiköltözöm majd Ausztriába és alpesi versenyző leszek, édesapám azonban – bármilyen büszke is volt – egy ponton mégis határt húzott, és nem engedte, hogy az életemet egyetlen dologra tegyem fel. A döntését enyhe iróniával közölte: „Persze, kislányom, mert mi egy nagy sínemzet vagyunk, ugye? Anyád is Közgázt végzett, te is azt fogsz végezni.” Akkor bosszantott, ma már tudom, hogy igaza volt. A tanulás lett az alapja annak, amire később mindent fel tudtam építeni. Előbb a Közgáz, majd a pszichológia – két olyan terület, amelyek látszólag távol állnak egymástól, mégis ugyanarról szólnak: az emberekről és arról, hogyan működünk együtt a világban. És persze, mondanom sem kell, hogy azóta is töretlen a téli sportok iránt érzett szerelmem. Ha lehetőségem nyílik rá, rendszeresen gyakorlom őket.

L’Italia è l’amore eterno

Olaszország az örök szerelem. Ha egyszer nyugdíjas leszek, egészen biztosan ott szeretnék élni – Rómában. De kezdjük az elején. Tizenhat évesen, magamtól, minden különösebb ok nélkül kezdtem el olaszul tanulni. Hogy miért? Mert szépnek találtam a nyelvet. A dallamát, a kiejtését, a szavait. Aztán ahogy az életben ilyenkor lenni szokott, a nyelv maga után hozta a többit – köztük azt a bizonyos fiút, akivel közel egy évtizedig alkottunk egy párt, és akinek köszönhetően kétlaki életet éltem Magyarország és Olaszország között. Milánóban laktam, bejártam az egész országot és gyökereket eresztettem: barátok, helyek, emlékek, amelyek ma is megvannak. Így aztán talán nem véletlen az sem, hogy amikor 2012-2013-ban elkezdtük bezárni a családi üzleteket – a 2008-as válságot még átvészeltük, de amikor a legnagyobb márkákat képviselő anyavállalat megroppant, azt már nem tudtuk követni –, akkor éppen egy Pupa nevű olasz kozmetikai márka vette át az üzletek egy részét, ami éppen akkor indult Magyarországon, és amelynek a középkelet-európai fejlesztési vezetője lettem. Folyékonyan beszélek olaszul, ismerem a kultúrát, szeretem az embereket. Ahogy idősödöm, egyre jobban azt érzem, hogy rossz helyen dobott le engem a gólya.